Megszólalt, és bár ne tette volna. De már hozzászoktunk ahhoz, hogy a testépítés – mivel objektív számokkal nem mérhető az eredmény – és annak céljait még szakemberek is félreértelmezik.Még december 29-én mondta az M1 műsorában Dr. Babusa Bernadett, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének egyetemi adjunktusa, hogy
a férfiak körében is egyre gyakoribb a testkép-, illetve az evészavar.
Eddig oké.
Az adjunktus aztán kifejtette: az evés- és testképzavart érintően sokáig a nők voltak fókuszban, őket vizsgálták, pedig az elmúlt két évtizedben a férfiak körében is megszaporodtak az ilyen problémák.
Általánosságban az evészavaros esetek 10-15 százaléka férfiakat érint, de a falászavarnál például 40 százalék a férfiak aránya – ismertette.
Az adjunktus a férfiakat érintően kiemelte az izomdiszmorfiát, amelyet 1993-ban írtak le először, mint az anorexia fordított testképzavarát. Az anorexiánál a sovány ember túlzottan kövérnek látja magát, az izomdiszmorfiás a hatalmasan kidolgozott izomzata ellenére is azt látja, még mindig vékony.
Babusa Bernadett ennek kapcsán
veszélyeztetett populációnak nevezte a súlyzós testedzést végző, illetve testépítő férfiakat. Elmondta, körükben 4-5 százalék az izomdiszmorfia előfordulása. Jelezte, a testépítéssel akkor van probléma, ha elveszik felette a kontroll, és az illető élete csak az izomzat fejlesztése köré szerveződik.
Elmondása szerint az evés-, illetve testképzavar évekig, akár évtizedekig is elhúzódhat, és krónikus lefolyású is lehet, ezért fontos a betegség felismerése után mielőbb szakemberhez fordulni.
Itt viszont rendesen beviheti az erdőbe az átlag laikust, aki már akkor orvosért kiált, ha a közelében valaki képes nem az ízük alapján megválogatni az ételeket. Micsoda bűn, ugye?
Miért csak a testépítés?
Az izomdiszmorfia létezését nem vonjuk kétségbe, de nem gyakoribb, mint a többi testképzavar, és borzasztó nagy hiba, ha összemossuk az elszántsággal, elhivatottsággal. Akkor van baj, ha a testépítő mindennapjait, magánéletét negatívan befolyásolja egy esetleges sikertelenebb periódus, és az edzőtermi problémáit magával viszi. Hány ilyen személy lehet közöttünk? Talán az edzőtermek látogatóinak egy ezreléke.
Az még elég érdekes, hogy más sportok képviselőit soha nem veszik ilyenkor elő. Mi van azzal a sprinterrel, aki arra törekszik, hogy minél gyorsabban lefussa a 100 métert. „Juszénbolt-kóros”? Na és az a tornász, akinek legfőbb célja, hogy tökéletesítsen egy nehéz gyakorlatot? „Cukaharaizmus”?
Inkább azzal van itt a probléma, hogy az edzőterembe járók többsége egyszerűen túl suttyó ahhoz, hogy sportként tekintsen arra, amit végez. Hiszen miért edz szinte mindenki? Azért, hogy jobban nézzen ki, mások csodálják, esetleg irigyeljék. Inkább ezzel kellene kezdeni valamit, de sajnos a legegyszerűbb eszközöket (lapát, parasztlengő) a törvény tiltja.
